Ha feltenném táncos lábú társaimnak a kérdést, hogy számukra mi a legnagyobb elismerés, valószínűleg elég különböző válaszokat kapnék.

Persze, nagyon sok oldalról meg lehet közelíteni a dolgot. Általánosságban véve, minden táncosnak elismerés, ha tetszést vált ki; ha valaki megdicséri; ha kiáll mások elé, és megtapsolják; a versenyzőknek, ha egy versenyen jó eredményt érnek el, és természetesen, még nagyobb elismerés, ha a legjobb helyezést érik el. Tovább lehet árnyalni ezeket aszerint, hogy a dicséreten belül kié nyom a legtöbbet a latban (pl. a tanáré, a partneré, a táncos társaké, egy kiemelt személyé…), és hogy melyik versenyen éri el a legjobb eredményt, milyen kategóriában, milyen mezőnyben… és még lehetne folytatni a sort, attól függően, hogy ki milyen mércének szeretne megfelelni.

Ennél is érdekesebbek azonban az egyéni történetek. Egy táncos társamtól hallottam, hogy milyen jól esett neki, amikor egy verseny után odament hozzá egy kislány, és azt mondta, hogy neki Ő tetszett a legjobban, és olyan szeretne lenni, mint Ő. Lehet-e ennél szebb elismerést kapni, hogy valaki példaképnek tekint?

Magam is elgondolkoztam ezen a kérdésen, hogy én mint táncos, mit tekintek a legnagyobb elismerésnek, és arra jöttem rá, hogy ez folyamatosan változott az évek alatt, attól függően, hogy éppen hol tartottunk a táncban. Számomra is mérföldkövek voltak a dicséretek, a közönség tapsa, a versenyzés felvetésének puszta ténye a tanáraim részéről, később pedig bizonyos versenyeken elért eredmények.

Hogy most mit tartok annak, és mit szeretnék elérni a táncban? Számomra az jelenti most az egyik legnagyobb kihívást, hogy a táncunkkal, a mozgásunkkal minél több érzelmet és történést tudjunk kifejezni, minél élvezhetőbb esztétikai élményt nyújtsunk, és hatással legyünk az emberekre, akik megnézik. Az jelentené a legnagyobb elismerést, ha a minket néző közönség úgy érezné, hogy kapott valamit, ha a táncunk annyira kifejező lenne, hogy úgy éreznék, át tudtunk adni valamit magunkból.

Reklámok